A kapcsolódási és kötődési mintáink egészen korán, már a születésünk pillanatától kezdve mély nyomot hagynak a későbbi felnőtt életünkre.

Édesanyánkkal való első találkozásunkkor érkezik meg az első élmény is: hogyan fognak engem szeretni, és én hogyan fogok később szeretni mást?
Jár nekem a figyelem, a jelenlét, vagy szenvednem kell érte, és magamra vonni a figyelmet?

Ebből az alap pillérből építkezünk későbbi kapcsolatainkban.

Ha a szüleid nem voltak kompetens szülők, nem tudták az igényeidet kielégíteni, megeshet, hogy „rosszul szerettek”. De legalábbis nem úgy, ahogy neked szükséged lett volna rá.

A babák a kórházban, amikor abbahagyják a sírást az újszülött osztályon, nem megnyugszanak, hanem ösztönösen megtanulják, hogyan szakítsák le magukról az anyai szeretet hiányának fájdalmát. Mert egy kicsi baba így éli meg azt, ha nincs kapcsolódásban a számára világot jelentő személlyel: az anyjával.

Ez nem csak az érzelmek egy részének befalazását jelenti, hanem idegrendszeri szinten is egy állandó készenlétet.

Ilyenkor újszülöttként azt tanulja meg a lélek és a test:
„Nincs biztonság, hiába kérem, egyedül vagyok. Nem jár nekem a kapcsolódás!”

Így később, amikor már felnőttként megszületik a vágy az elköteleződésre, a szeretet befogadására, a test és a lélek ugyanúgy a készenlétből reagál: nem tud mélyen elköteleződni, elmenekül, vagy falak mögül szemléli a másikat, és elűzi maga mellől.