9 nap önkéntes elvonulás
9 nap, távol a páromtól, egy teljesen új, idegen környezetben, egy helyen, ahol ráadásul nincs nálam a kontroll. Fizikai munka, kevés alvás, kevés privát tér. Biztos felmerül bennetek a kérdés, mi az istenért csinálok ilyet? Normális vagyok?Jó kérdések, én is elgondolkodtam rajtuk.Ennek a 9 napnak úgy vágtam neki, mint egy önismereti mini utazásnak. Mikor anno elmentem Oslo-ba egyedül, azt az utat úgy hívtam: “Az én skandináv El Camino-m”. Ez most kicsit más volt.
Eleinte nem tudtam pontosan mit várok tőle, magamtól, az egész helyzettől. Aztán a 4. napon az erdőbe valami furcsa dolgot vettem észre. Nem cikáztak a gondolatok. Nem gondolkodtam azon, mi lesz, mi volt, hogy kéne másképp.
Jelen voltam.
Megkaptam a választ a fel nem tett kérdésemre. Közelebb kerültem a békémhez, hogy mi az amitől azt érzem, jelen vagyok.
Tiszta sár voltam, a cipőm átázott a nedves fűtől, lassan esteledett az erdőben és azt éreztem, sehol máshol nem lehetnék ennyire a pillanatban, biztonságban, egységben.
Úgy éreztem magam, mint anno Édesanyám méhében.
Amit eddig csak sejtettem, most már tudom. Tudom, hogy szükségem van a természetre, hogy békére találjak. Tudom, hogy sok nekem a nagyváros és a rengeteg ember. Tudom, hogy a boldogságomhoz nem kell sok, csak egy kis sár,egy csendes erdő és azok az emberek, akiket szeretek.
Ha nem tudod, mik a szükségleteid, mi tesz téged boldoggá, próbálj ki olyan dolgokat, aminél azt érzed, nagy benned az ellenállás. Lehet, hogy csak megerősít a tapasztalás abban, hogy az nem a te utad, de lehet te is megtalálod a fel nem tett kérdéseidre a válaszokat!