Mikor ott vagy a fájdalmadban, meg tudod fogalmazni, mi az ami valóban fáj?
Az fáj, ahogy a másik beszélt veled?
Az fáj, amiket mondott?
Az fáj, hogy olyan ember mondta, akit szeretsz?
Meg tudod fogalmazni mit éreztél, mi volt a felszín alatt, az összes réteg legmélyén?
Elmondom bennem mi volt.
Azt éreztem, hogy én mindent megteszek, hogy figyelek, hogy eleget adjak. Azt éreztem, ez mind mégsem elég és csak egy ostoba gyereknek néznek. Megpróbáltam nem szembenézni a legmélyebb érzéssel, hisz mindenkinek van egy jól bevált megküzdési stratégiája, amivel elmenekülhet. Aztán, már nem volt kedvem tovább menekülni, így inkább megnéztem mit találok önmagam legmélyén.
Először rájöttem, hogy félek sebezhető lenni.
Nem valamitől vagy valakitől félek, magától az érzéstől.
Pont ezért tudtam, hogy ez még nem a legfájdalmasabb pont, ennél még van lejjebb.És akkor szépen lassan feltört az érzés.
Hogy úgy érzem, nem bíznak bennem és így nincs elég erőm magamban sem bízni, ezért csak küzdök, hogy megfeleljek. Értem, miért okoz ez ekkora fájdalmat, miért bújok be a falak mögé bármikor, mikor a felszínen csak simán nem foglalkoznék a fájdalommal. És tudom, hogy ez nem a másikról szól, ez csak az enyém, az én fájdalmam, az én falaim.
Beengedem ezt az érzést, az érzését annak, mikor gyerekként azt éltem meg, senki nem bízik bennem, az én erőmben, hagyom hogy bejöjjön és átjárjon, hogy a részem legyen, mert ide tartozik.
Eddig kizártam és ez hiba volt. De akkori tudásom szerint, a legtöbbet tettem amit tudtam.
Tudom, hogy a szüleim mindig ott lesznek mögöttem, de az erővel amit tőlük kapok, az én felelősségem bánni.
Most már felnőtt vagyok.
Az én hiányaimat, én tudom pótolni, nem mások.
Helye van a nehéz érzéseknek.
Ezek formálnak minket, hozzánk tartoznak. Kapcsolódj hozzájuk, hogy aztán később ne a falak mögül szemléld a világot.